A szívem kalapál, a kezeim görcsösen markolva ráncigálják a szabadságomat korlátozó rácsokat, verítékben úszom, egy kötél szorítja a torkomat, rémálmomban a hétköznapok szürkesége üldöz, mielőtt tág pupillákkal levegőért kapkodva felébrednék. Az üzenet egyértelmű: Menned kell! Mindegy hová, céltalanul, csak útra kell kelni, hogy a kulcsot markoló tenyerembe égett Opel jel értelmet nyerjen. Az előszobaszekrényről sietve néhány kiscímletű bankót gyűrök a zsebembe, mert minden méter számít, s ebben a pillanatban nem tudhatom, hol fogok kikötni. Most mondhatna bárki bármit, egy szót sem hallok, s az éj leple alatt indulok el a tökéletesen átlagos külsejű ötajtós Insignia felé. Folytatás..