Egy íróasztalhoz láncolva ülök, miközben papírjaim felett görnyedve számok, képletek, határidők cikáznak a fejemben. A felettem lebegő óra mutatójának minden ketyegésére úgy rándulok össze, mintha bomba robbanna mellettem, a kezeim rácsokat próbálnak szétfeszíteni, s mélyen, legbelül némán ordítok. A hétköznapok szürkeségének és monoton munkámnak rabja vagyok, amikor verejtékezve ébredek álmomból, hogy kikerekedett szemekkel akkorát szippantsak a levegőből, mintha percekig víz alatt fuldokoltam volna. Nem gondolkodom, nem szólok, csak az éjjeli szekrényen heverő slusszkulcsot megmentőmként szorítva magamhoz az ajtóhoz indulok. A nap még felkelni sem készül, amikor a volán mögé vetem magam, hogy a ponyvatetőt egy hanyag mozdulattal a hátam mögé hajítva a hideg levegővel együtt szívhassam magamba azt az illúziót, amit valaha úgy hívtunk: szabadság. Folytatás..